Nők a túzvonalban

„A nők másról mesélnek és másképp. Saját szavaikkal mesélik el. A „nők” háborújának mások a színei, illatai, más megvilágításba kerül minden, az érzések más világába.

De ha vállalja, akkor döbbenetes élményben lesz része. Nincsenek hősök és hihetetlen hőstettek, csupán emberek vannak, akiket embertelenül emberi dolgok kötnek le.” A csupasz, lemeztelenített igazság mindig megdöbbentő, sokkoló, kemény elszánás kell hozzá, hogy szembenézzen vele az olvasó. Szvetlana Alekszijevics vállalta a kérlelhetetlen szembenézést.

Nem véletlen, hogy sem hazájában, Belorussziában, sem Oroszországban, melynek nyelvén ír, nem dédelgetett személyiség. Nem szorul rá. Bátor asszony, aki megvívta a maga harcát, és végül győzött.

Valami olyasmit tett le az asztalra, ami alapjaiban változtatja meg elképzeléseinket a második világháborúról, a szovjet hadszíntérről, arról a gigászi és kíméletlen, embereket, férfit és nőt, felnőttet és gyermeket egyaránt próbára tevő, milliónyi emberéletet követelő harcról, amit a Szovjetunió vívott a német megszállók ellen. Hősei szerelemre, családra, gyermeknevelésre született nők, akik belekerültek a háború iszonyatos, embert daráló malmába, s akik nem kapták meg érte az igazi elismerést. Főhajtás is ez előttük, mert ők valahogy kimaradtak a nagy történelemből, a dicső csatákból, az ünneplésből.

Ilyen kíméletlenül őszinte könyv még nem született a Nagy Honvédő Háború másik arcáról. Korszakos műveket írtak már, Solohov, Szimonov és mások, ám mindegyiket rózsaszín fátyolba borította a győzelem diadala és büszke öröme. Szvetlana Alekszijevics nem tud felhőtlenül örülni.

Ha végigolvassuk a könyvét, rájövünk, miért.